Kedves Imre!

Sajnálom, hogy legutóbbi beszélgetésünk során kellemetlen helyzetbe hoztalak, emlékszem, amikor visszahangosítottalak remegett a hangod, fegyelmezted magad, mégis eltelt jó idő, mire megszűnt a remegés, aztán tudtunk beszélgetni számítástechnikáról, a szociális ellátók sokat tanult, esetenként többdiplomás szakembereinek kommunikációs nehézségeiről, az ellátásban tevékenyen résztvevő asszonyok segítőkészségéről, arról, ahogy csonkolt lábbal megoldod a teregetést. (Kis trükk az életért.) Igen Imre, beszéltünk az élet fontos dolgairól, és nem beszéltünk dr. Orbán Viktor Mihályról. Határozottan és durván elutasítottam, hogy beszéljünk róla. Tudom, és közvélemény kutatók adatai, időközi választási eredmények szerint sem vagy egyedül, sokan vagytok, a hozzám hasonlóan őt tagadóknál többen, akik benne látjátok a haza megmentőjét. Ebben a körben, a támogatók között sok a barátom és nem szeretnék rólatok lemondani.

„Ez a patkó olyan az országnak, mint kezdő kovácsnak egy lórúgás; vagy észhez tér tőle, vagy előbb-utóbb belehal.”[1] Írtam kétezer-kilencszáztíz májusában az új országgyűlés megalakulásának napján. Azt hittem (reméltem) néha-néha, hogy csak károgás, rémkép a gondolat, akkor még nem tudtam, ami azóta történt, pedig megtörtént, és ami történt velünk, a köztársasággal az a rendszer megdöntése nélkül nem javítható. Az orbáni diktatúrának nincsenek hibás vagy jó elemei, az egész úgy rossz, ahogy van, maga a rendszer hibás, mindezen túl, többek között romlott is. Emlékszem, ifjú koromban milyen sokat beszéltünk arról, hogyan lehetne a szocializmus hibáit kijavítani, hát nem lehetett, ahogy a fasizmus is javíthatatlan; így és ugyanezért javíthatatlan Orbán rendszere: tisztességre alkalmatlan, ki kell dobni. Igen (!) kidobni, úgy ahogy van.

Nem Orbánról, de Orbánnal sincs miről beszélni. Nem csak arról van szó, hogy Orbán kiiratkozott azok köréből, akikkel beszélni lehet, még arról sem, - bár …(?) - hogy Orbánnal tárgyalni árulás, a köztársaság elárulása, hanem egyszerűen nem lehet beszélni vele. Ha szól, hazudik, ha nem szól, betöri a fejed, és ilyen a rendszere is, maga alá gyűr, kiszolgáltatottá tesz, megaláz; erre készült, ezt tudja, és ezért kell eltűnnie. El kell tűnnie neki és rendszerének, az orbánrendszernek.

Kedves Imre, barátom vagy, szükségem van rád, szeretek veled beszélgetni, de Orbánról nem. Ahogy egy holokauszt tagadóval sem állok szóba, Orbánról sem kezdek vitát senkivel. Tudod, nekünk nem nagyobb sajtószabadság kell, hanem sajtószabadság; nem nagyobb vallásszabadság kell, hanem vallásszabadság; nem függetlenebb bíróság, hanem független bíróság, és folytathatnám a sort. Imre, akinek a szabadság fontos, az nem lehet elégedett a nagyobb szabadsággal, Orbánnal legfeljebb a nagyobb szabadságról lehetne tárgyalni, arról meg minek.

Orbán maga elé térdeltetne minket, de mi nem térdelünk. Lecserélheti a bírákat, építhet börtönöket, elkobozhatja vagyonunkat és be is zárathat, aztán ha bukásra áll és lángba borítja szép városainkat – ahogy ismerem, megteszi -, harcra is kényszeríthet, de a térdelés elmarad.

Remélem Imre, hogy csak károgás, rémkép a gondolat, és nem lesz barikád, vagy ha igen Te nem leszel a barikád túlsó oldalán, vagy ha mégis, ígérem, rád és barátaimra nem lövök. Kérlek Téged és bennetek barátaim, már most kössünk fegyverszünetet! Ti se lőjetek.

Üdvözlettel Rezső

[1] http://vilagillat.nolblog.hu/archives/2010/05/15/En_nem_mondalak_be/

Kedves Feri!

Jól emlékszel Rudinak szólítottatok. Természetesen szép nagyapámat is üknagyapámat, de dédnagyapámat, nagyapámat és apámat szintén, aztán történt valami, sőt történtek valamik.

Nagyapámat még - az újabban rózsaszínre festett - Horthy korszakban tűzoltó őrmesterré léptették elő. Minden stimmelt, rátermettség, elhivatottság, a négy polgári iskola, még a bajusz is, csak a nevét kellett magyarosítani, így lett Ő Szecsődi Rezső. Elő is léptették, apám a villanyszerelő inas maradhatott Sz. Rudolf. Jut eszembe, a napokban kedves erdélyi barátom adóbevallását segítettem kitölteni, figyelmeztetett: feleségének Annának a nevét Ana-nak írjam. Így anyakönyvezték románul őt, a magyart. Nagyapámmal szép hazánkban kissé szigorúbbak voltak, lelkük rajt.

Civitas Fidelissima. Nézzük a hűség városát. Ha akadékoskodni akarnék nem a város volt hűséges, hanem a polgárai, természetesen nem a városhoz, hanem Magyarországhoz. Gondolom a törvény alkotói sem gondolták másként. Nézzük, hogy bánt a leghűségesebb város hazához hű polgáraival, mondjuk zsidó polgáraival 1944-ben Horthy alatt, vagy 1946-ban a háború utáni köztársaságban a Független Kisgazdapárt regnálása alatt, magukat németnek valló polgáraival. (Vajon hány hazafi volt az ezernyolcszáz Auschwitz-ba hurcolt zsidó és a hétezer kitelepített német között?) Aztán jöttek a kommunisták. Nem tudom mennyi volt a recski és mennyi volt az egyéb módon üldözött, ahogy a háború menekültjeiről, a hadifogoly áldozatokról, a hősi halottakról (katonának hurcolt áldozatokról) sem tudok számokat és az ötvenhatos menekülők számát sem ismerem.

Gusztustalan is lenne holmi számháború, hiszen mindig az-az egy, az áldozat szenved. A felsorolt szörnyűségek utolsó áldozata nem sóhajthatott fel megkönnyebbülten: hurrá, ma már csak én haltam meg (Karinthy után szabadon), jobb esetben: ma már csak engem fosztottak ki. A bűn nem számokkal mérhető, mégis e város (és ez a haza) több alkalommal, más-más ideológia mentén és sok ezer (másfél millió) polgárával szemben volt hűtlen. Mondhatnám, hogy a leghűségesebb város, ha hűtlen lehetett polgáraihoz, akkor mindig megtette. Mindnyájunk szégyenére, teszem hozzá.

Nagyapám megúszta névváltoztatással, kitelepítve nem lett, igazolta, hogy részt vett az 1919. évi északi hadjáratban. Negyvenhétben, amikor születtem még élt a félelem ezért csak Rezső lehettem és előttünk, gyerekek előtt nem hangzott el német szó, és szüleim lakásajtaján a név Rezsőre változott bár apám igazolványban maradt a Rudolf.

Úgy lettem Rudi helyett Rezső, ahogy Anna Ana, és úgy maradtam Rudi, ahogy Anna Anna. A huszadik század szégyenteljes, kicsinyes fintora, jelentéktelen pötty, a többi bűn mellett szót sem érdemel.

Még néhány hét és megszűnik az alkotmány, és a köztársaság is. Nem bánom, nem védett (véd) az senkit, politikai csűrcsavar, a hatalom a játékszere, elég volt legyőzéséhez kétharmados fülkeforradalom. Mit ér az ilyen alkotmány? Bakfitty! Annyit ér, nem sokat, semmit.

Talán a világdúló, véres háború után született Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, talán az, ami nem lehet kisszerű politikusok, és nagystílű gazemberek játékszere. Igen az emberi jogok! „Azok a jogok és szabadságjogok, amelyek minden embert születésüktől fogva egyenlően megilletnek.” (Wikipédia), és ezért, meg amit fentebb írtam azért utasítom el többek között a rótmanózást. Még a szalon rótmanózást is.

Igen Feri, elutasítom, ezen túl még édesapád emléke miatt is. Tudjuk, tényleg „… nem műanyag ’56-os volt és szájhős.” Volt oka menekülni és visszatérni (nem csak édesanyád honvágya miatt, ahogy mondta). Bizonyára tudod, hogy, amolyan műanyag ötvenhatosok egy csoportja még kvázi halálra is ítélte. Ott az emigrációban is az maradt aki, tisztességes ember, politikusként pedig szociáldemokrata. A hőzöngő, félfasiszta Horthys-ták között elfogyott körülötte a levegő. A tisztességes embert nem azért mondom, mert nem zsidózott, természetesen nem (ma Magyarországon majdnem minden tisztességes ember zsidózik és cigányozik, ez a mi tragédiánk), hanem mert egyszerűen az volt.

1968-ban, mikor a Varsói Szerződés csapatai megszállták Csehszlovákiát tizenkilenc éves voltam, nemes és heves. Kikeltem magamból, fel voltam háborodva, ahogy Ő. Csitított és örült, mert valaki kimondta, amit nem mondhatott ki, hisz hazajövetelének feltétele volt (ezért nem zárták börtönbe), hogy nem politizálhat. Akkor fogadott barátjává, nem a sakk körben. Nekem nem sok bajom lett, a KISZ-ből nem zárhattak ki, mert valamiért fel sem vettek, egy áthelyezéssel megúsztam. (Művezetőm, mellékesen alapszervi pártitkár kijelentette, hogy nem hajlandó velem dolgozni.)

Ennyi, de a barátság nem, az nem ennyi, alaposan kompenzált.

Ahogy mondtam édesapád nem politizálhatott, de politizált! Velejéig szociáldemokrata volt, olyant tudott, amit ma egy párt sem (az SZDSZ talán a legkevésbé) és a Petrasovits féle szociáldemokrata párt (ennek elnöke volt) sem, pedig ez szociáldemokrata fegyver, ehhez okosnak is kellett lennie. Okosnak lenni nem nagy ügy, én is okos vagyok, még néhány bizonyítványom is van róla, de Ő okosan volt okos. Figyelték, azt is tudták róla, amit Ő sem tudott magáról.

Nem politizált, csak létrehozott egy sakk kört (engedték neki, hadd foglalja el magát gondolhatták) Vasas Sakk Szakosztály volt a neve vagy valami hasonló. Ő pedig lett valaki, akit ismertek, akit szerettek, aki képviselt, aki felszólalhatott, akit meghívtak. Jelenthették a kopók: nem, nem politizál pedig azt tette ott az orruk előtt. Okosan volt okos. Sokan jártunk oda, nem politizáltunk és mégis.

Meg kellene tudni, ha még működik ez a sakk kör, el kéne nevezni róla. Megérdemelné.

Hát ezért ítélem el a rótmanózást, a huszadik század bűnei miatt, az emberi jogok miatt, és Kitzinger Feri barátom emléke miatt.

Elítélem a zsidózás, cigányozás mellett még a szegényellenességet. Erről néhány szót. A szegénységről.

TV interjúalanya nyilatkozik, szép, szelíd molett nő, olyan negyvenes. Hordozza mindazt a bájt, ami egy kosztümbe elfér, és még azt is, ami bele képzelhető. Okos és szelíd. Ő segít annak, aki magán is segít. Mondja. Senki arca nem rezdül, mosoly és derű, pedig nyilvánvaló, ez a hetedik főbűn: a jóra való restség.

A jó sanghaji nagynénikéd térde kalácsát, azt segítsd, kedves, kosztümös szépség, ne engem. Engem akarsz segíteni, aki magamon is tudok, azon segíts, aki nem tud magán segíteni, Ő szorul rá, nem én. Aztán, majd egyszer, ha én nem tudok magamon segíteni, akkor, de csak akkor segíthetsz engem. Ám akkor nem fogsz segíteni, mondod, most meg nem kell. Ezért vagy te a szép köntösbe öltözött romlottság alapesete, mormolom szűk szemekkel, és nem tűnök túlzottan szerethetőnek. Én vagyok a Kisember.

Baráti üdvözlettel Rudi

Mottó: Együnk tehénszart, mert nem

lehet, hogy az a sokmillió légy téved.

Kedves Imre!

Igazad lehet, nem vagyok korszerű, bár ez nem feltétlenül jelent elavultságot, például Radnóti Miklós sem volt korszerű különleges munkásszázadának tagjaként mondjuk Abdánál 1944-ben, emlékeim szerint Eistein sem volt kifejezetten korszerű 1933 Németországában, amikor Adolf Hitler kancellár lett. Igen (!) ma is, sőt köztünk, kevésbé ragyogó elmék között is akad néhány hozzám hasonló, aki megtagadja az azonosulást a magyar jelenkor szellemiségével, és még többen akiket „elvből” nem fogad be a csápoló csapat, a lelkes hívők széles tömege.

Így Imre számomra nem marad más, mert tudom, mit esznek ők, a többség, hogy nem eszem (lelkesedem) velük, ahogy a legyekkel sem. Marad a barátok nélküli magány, az önkéntes száműzetés; a facebook és a blog.

Nem vagyok korszerű, mondod, ahogy a munkanélküliek, szegények, cigányok, hajléktalanok, rokkantnyugdíjasok, betegek sem korszerűek teszem hozzá. Borzalmas kor ez, Magyarország borzalmas kora, amelyben a politika, a közvélemény az elesettek ellen küzd és nem az elesettség ellen. Bánt, hogy Ti, a barátaim nem veszitek észre, mennyire züllött korban élünk, lehangol, hogy milyen szívszorítóan kevesen vagyunk korszerűtlenek.

Nagy baj lenne az is, hisz erkölcsi mocsár, hogy a jólöltözött család feje gyermekei előtt, durva szavakkal, szégyen nélkül kergeti el a koldust, és nehezen tűrhető, ha önkormányzatok hoznak hajléktalan ellenes szabályokat, ám ez csak a kezdet, és amit Csillag Ádám ír Gyöngyöspatáról még mindig nem a vég, csak a vég kezdete.

Csillag Ádám jegyzete

“Gyöngyöspatán a helyzet tarthatatlan. A közmunkások bérének 70-80 százalékát levonják, köztartozásokra, melyeknek legjelentősebb része, amint látom, nem létező önkormányzati szolgáltatás, és az eszelős rendőri zaklatás eredménye. A járhatatlan járda helyett az úttesten való,babakocsi tolástól (12, 20, 50000 forint) a kilenc éves kislány által felvett botnak, mint fegyvernek alkalmas tárgynak használata miatt az anyára kirótt 25000 Ft-ig a fantázia által sem korlátozott okú és mértékű bírságolásra vetemedik a magyar rendőrség. Szerepel itt az utcán hányástól az autóból kiszállított vezetőre utólag konstruált hazug vád (bekötetlen biztonsági öv) büntetése. Sok család százezer forint fölötti efféle szabálysértési bírsággal tartozik, mindezt egy kb 200 méteres útszakaszon rótták ki a rendőrök, valószínűleg szabálysértés-megállapítási világcsúcsot döntve. A hazavitt összeg heti 48 óra kőkemény fizikai munka és napi egy órás gyaloglás mellett kb. 24 ezer forint, tehát 10 naponként 8000 forint. A megaláztatások az én bőrömet égették, a pofámról lesült a bőr. Van olyan cigány ember aki hazaköltözött az édesanyjához, mire a polgármester rendőrkísérettel jelent meg a portáján, hogy közölje, a patai születésű fiú nem jelentkezhet be az anyjához (hírek szerint, több tucat szélsőjobbos jelentkezett be a faluba az elmúlt hónapokban).
Már négy ember vesztette el a kényszermunkahelyét, (két nap hiányzásra, mint folyamatos hiányzásra hivatkozva rúgta ki őket a jegyző, aminek következménye, hogy három évig semmilyen állami ellátásra nem lesznek jogosultak). Több gyermekes családapákat tesznek így minden ellátáson kívülre. A cinizmus, az önkény ünnepli magát Gyöngyöspatán.”

Baráti üdvözlettel Rezső

Korábbi leveleid egyikében mondasz valami olyant, ha jól értettelek, hogy nem beszélünk el egymás mellett, hanem valami másról van szó, máshol van a hiba, talán, hogy mi, az ellenzék nem tudunk beletörődni a kétharmadba. Ám, ahogy olvasom K. Zsuzsa írása-ra adott válaszod^[1] erősödik bennem az érzés, elbeszélünk mi egymás mellett.

Én a nyomorúságnak valami igen szép, megrázó leírását küldtem, mély és, majdnem azt írtam, hogy emberi igazságot, de nem csak emberi, hanem sokkal tágabb értelemben, a közösségben élő lényekre (ide értve a patkányokat is) jellemző igazságot, hogy nem taszítják ki a gyengéket, nem érdekük, mert minden kitaszítás gyengíti a közösséget. Igen gyengíti az általatok gyakran emlegetett (kisajátított) hazát, ahogy gyengítette a hatszázezer zsidó, többtízezer cigány és csaknem kétszázezer német honfitársunk elpusztítása, elűzése a múlt század közepén.  Gyengítette! A „Magyarország a magyaroké” gondolat nem erősíti a fajt, a magyarságot, vagy mit. Gyengíti, ahogy gyengíti a rasszizmusnak öltözött szegényellenesség, a hajléktalanok, rokkantak, öregek káros elemként való beállítása. Anno a fasizmus eutanázia központjai sem jártak fajerősítő hatással.

Természetesen meg lehet feszíteni a ma Krisztusait, lehet üldözni filozófusokat, és másként gondolkodókat, egyáltalán a gondolkodókat, lehet kampányt indítani a hajléktalanok ellen,^[2] totálissá tehető a politikai hatalom, de ez gyengíti a hazát, mert a hazát a nyomorúság felszámolása, a gondolatok és tettek, a bőrszínek szabadsága erősíti és az, hogy mennyire befogadó, például mennyire képes befogadni saját elesettjeit, kisebbségeit.

Ha ezekről beszélgetnénk, akkor szót érthetnénk, így csak a kölcsönös tisztelet okán nem rontunk egymásra. Halkan elbeszélünk egymás mellett, mind két nagyothallását beismerni képtelen öregúr:

- Hogy vagy?

- Igen, tegnap voltam.

- Én is jól.

- Holnap is megyek.

Igen, jó lenne belátni végre, nem vezet sehová a siketek párbeszéde. Talán ordítani kellene, ahogy torkunkon kifér, hátha végre meghalljuk egymást.

Kedves Imre, helyedben K. Zsuzsa írása-t nem nevezném politikai lózungnak.

Baráti üdvözlettel Rezső

[1] „K. Zsuzsa közgazdásznak a szegénységtől most már nem elég félnie, az éledező ellenzéknek a politikai lózungokon kívül most már a megoldást jelentő összefogás irányába kellene elmozdulnia. Mint, ahogy ezt az előző levelemben is írtam, a jelenlegi kormány a megoldást jelentő feltételrendszer kiépítésén dolgozik jól vagy kevésbé jól, az ellenzék közreműködésével vagy anélkül.”

[2] Mert a csepeli események után ez következik, hajléktalanüldözés.

A kényszermunka újabb front a legszegényebbek ellen.

"... a közmunkarendszer nem piac, nem egyenlő felek szerződése határozza meg a munkafeltételeket, nincs választási lehetőség: a közmunkások számára megszűnt a szabadság. Mivel pedig ezt a rendszert az állami kényszer tartaná fenn, joggal nevezhetjük kényszermunkarendszernek." galamus

Ezt a borzalmat hagyják szó nélkül a szakszervezetek, a közvélemény kajánul figyel, az unió hallgat, nekem pedig a szégyen marad.

Igen Imre, szégyellem magam. Nem Orbán Viktor miatt, - majd szégyenkeznek miatta a hívei, - hanem a hazám miatt. A hazám miatt, amelynek polgárai sűrűn bólogatva, „aki nem dolgozik ne is egyék” gondolatával figyelik a kifosztottak elleni újabb bűn elkövetését.

Tudod, Imre nehéz ez nekem. Fáj. Fáj Guantanamo, a boszniai háború, Srebrenica, az afrikai tuszik és hutuk kegyetlenkedése, Afganisztán és a világ többi borzalma is fáj, el is ítélem, de ez itt történik az én hazámban. Még elítélni sem tudom csak szégyenkezem.

A hazám szégyene az én szégyenem.

Baráti üdvözlettel Rezső

Kedves Misi!

"... a kapitalizmus működőképes, azt az idő már igazolta." írod. Hát egy frászt, ebben a kérdésben az idő semmit sem igazolt. Nézd az olajban dúskáló kapitalista országok népnyomorát, vagy a banánköztársaságok szegény tömegeit. Nem a kapitalizmus működőképes, hiszen akkor Kína, Vietnam és Kuba kivételével mindenütt gazdagság és boldogság lenne. Magyarországon is.

A demokrácia bizonyított Misi, a liberális demokrácia, és nem a kapitalizmus. Ahol liberális demokrácia van, ott van gazdagság és boldogság, ahol ez nincs ott elnyomás, nyomor és kevesek gazdagsága.

Kedves Misi, azt írod, hogy „…te felmentenéd azt a cigányt, aki büdös magyart kiabál és teljesen jogosan elítéled azt a faszkalapot, aki meg büdös cigányt kiabál” Igen, Misi, kétféle mércével mérek. Nem ítélem egyformán a kivégzésre várók sorfalát, a kivégzők sorfalával. Különbséget teszek fenyegetett és fenyegető között, az egyébként meglehetősen szerencsétlen gárdisták és az általuk fenyegetett cigányok között, az utóbbiak javára.

Igen, pártos vagyok. Büszkén pártos. Büszkén állok Dózsa György népe mellé, és kevésbé kedvelem a pallérozott Werbőczy Istvánokat. Olyan ez nálam, mint másoknál a hajrá Fradi. Jobban kedvelem Lúdas Matyit Döbröginél, Ali Babát a negyven rablónál.

Kiállok a gyengék joga mellett. Kinek van szüksége a jogra? Az erősnek? Neki minek, hisz, amit akar, megszerzi erővel. Erős. Egyébként is mit kezd az erős (most például Orbán és bandája) erővel szerzett jogaival, hisz „Mások jogai csak arra vonatkoznak, ami hatalmunkban van ...” [2] Mit tud elvenni a gyengéktől, a gettóban élő cigánytól, a hajléktalantól, munkanélkülitől? Azt képzelheti magáról, hogy mindent de „… értelmetlenség volna, ha olyasmit akarnának tőlük, ami nekik nincs.”[3] Az erős, Nietzsche szerint ad, és teljesíti kötelességeit, mások jogait „… büszkeségünk parancsára tesszük kötelességünket …”[4] Egy erős nemzet bizony megadja a gyengébbek jogait, büszkén teljesíti kötelességeit. A magyar nem erős nemzet, és nem büszke, a gőg nem büszkeség (!) nagyvonalúságáról pedig szó sincs.

Orbán és bandája beszél a kötelesség alapú társadalomról. Tényleg, miért is adjon jogokat az erős a gyengének, annak a gyengének, aki nem teljesíti a kötelességeit[5]? Talán – ha lenne benne bölcsesség akkor adna - mert az elesettek tömege akkora terhet jelent a közösségnek, hogy az már az erősek számára is hátrányos. Igen, például azért, mert a széteső társadalom szegényeinek sorsa az erőseket is sújtja. A falvak, még kevésbé elesett szegényeit érthető módon irritálja a gettósodott cigányság rémisztő nyomora, és gazdag ember nem akarja ápolatlan, beteges, éhezővel egy osztályba járatni gyermekét.

Mi a kiút? Az erőseknek, a jogfosztottakkal szemben csak a „végső megoldás”[6], a jogfosztottak számára pedig a lázadás?

Talán nem.

Baráti üdvözlettel Rezső

[2] Nietzsche Hajnalpír Gondolatok az erkölcsi előítéletekről (második könyv 112)

[3] Lásd ² lábjegyzet

[4] Lásd ² lábjegyzet

[5] Ad abszurdum milyen kötelességet kér számon egy csecsemőtől, egy aggastyántól, vagy egy mentálisan lepusztult hajléktalantól?

[6] Mark Rosemann A végső megoldás A Wannsee-jegyzőkönyv. Nem foglal állást Rosemann de lehetőségként említi, hogy  Hitler és követői által vallott ideológia „… kezdetben ugyan nem elsősorban a népirtásra irányult …” de nélküle sohasem valósult volna meg. Egyszerűen nem lehetett a teljesen jogfosztottakkal mást tenni, mint elpusztítani őket. Teszem hozzá.

Kedves Miklós!

Alapos túlzás a magyarokat a világ legnagyobb népének nevezni. A magam részéről már a rangsorolást is hibásnak érzem. Miért kellene nagyobbnak lennünk, mind a spanyoloknak, angoloknak, franciáknak, vagy a szerbeknek, románoknak. Milyen őrült kényszer a többnek látszás kényszere. Mekkora kisebbségi érzésből fakad ez a mérhetetlen gőg, és most nem a szívcsakrás, táltosdobos rovásírók őrületére gondolok, hanem a hozzánk hasonló közember magyarkodó gőgjére.

Szégyen, ahogy a magyarok lenézik szomszéd népeket, és saját magukat is, ha származásukat tekintve cigányok, zsidók, svábok, tótok. Aljas görcs ez, távolról nézve talán nevetséges, de innen látva borzalom.  Gyöngyöspatai borzalom, vagy auswitzi. Teljesen mindegy, mert az ok csaknem azonos. Csaknem, ám mégsem.

A gyöngyöspatai borzalom a szegénységgel kezdődik, azzal a szegénységgel, amit a rendszerváltás gazdasági-politikai elitjének mohósága hozott ránk, és nem az Európai Unió, ahogy írod, vagy a globalizáció, ahogy sokan állítják sunyin, hanem az, hogy ez a ma is uralkodó elit húsz éven át fosztogatott.

Igen, fosztogatott!

Láttam én még a virágzó magyar mezőgazdaságot, fóliasátrak hurkáit, tavasszal tolókapázó parasztot. A paraszt: cigány, tót, sváb, magyar termelte a mákot, hagymát, cikóriát, cukorrépát. Paprikát szállított a nagybanira, és a Közös Piac rettegve a magyar marha-dömpinget embargót hirdetett ellene. Híres volt az alma és a párszáz négyszögölös szőlőültetvényeken megtermelt bor. Nem csak a tokaji, hazug álmaink egyike. Ma elhagyott szőlőültetvények, szántók között megyek Ausztriába, a minden négyzetméter földet megművelő parasztok hazájába.

A kárpótlással kezdődött a kifosztás, a téeszek, állami gazdaságok szétverésével a tulajdonától, termelési kultúrájától, földjétől megfosztott Földnélküli Jánosok, a hárommillió szegény ember, az egymillió éhező mai elnyomásával folytatódik. Nem fejtem ki, de itt meg kell említenem a szakszervezetek szétverése, vagyonából való kifosztása miatt mára érdekképviselet híján teljesen kiszolgáltatottá vált városi munkavállalók sorsát.

Igen, a kifosztók mohósága miatt mára nyomorban él az ország lakóinak harmada, és mélynyomorban minden tízedik magyar polgár. A mélynyomor elsősorban a falusi lakosságot, közülük különösen a cigányságot sújtja.

Miért ne lenne a szegény ember fogatlan, a fagy torkában élő hogyne gyűjtene rőzsét e régvolt szabad javak egyikét.

A lábszag, az ótvar és a tetű nem luxusvillák fürdőiben terem. A nyomor büdös. A szag zavarja a kifosztók orrát. Finnyásak. Nincs kis bűn, meg nagy bűn, csak bűn van. Mondják, és nem értik, hogy én miért tőlük, az elittől undorodom.

Igen, tőlük, és nem azoktól a szerencsétlen, és szerencsétlenségükben is veszélyes gárdistáktól, a Jobbik fattyúitól, mert ők is szerencsétlenek. A kifosztók által pénzelt, munka nélkül lézengő szerencsétlenek hada.

Kedves Miklós, ne aggódj, magyarok nélkül is van civilizált világ. Az a világ akkor is szép lesz, ha kitaszít soraiból egy elaljasult nemzetet, és cigányok nélkül is van magyar kultúra, de nélkülünk a civilizált világ is szegényebb és cigány kultúra nélkül a magyar kultúra is az.

Baráti üdvözlettel Rezső

Kedves Kalimpa!

„Rémes a világ, egy re nő a rettegés, a félelem és a harag. Nem engedem magamhoz. Szárnyakat növesztek, és körbefonom magam, de még nem megy igazán, aki tud, segítsen!” Írod, és értelek, ám nem segíthetek, sőt, ha szárnyaim lennének, elrepülnék.

A politikai romlottság olyan erővel tör rám, hogy szavakat sem találok. Ekkora galádság leteper, akár egy európai turistát a trópusi betegség. Talán, ha ott élnék Afrika sötét diktátorai között, akkor védett lennék, itt kiszolgáltatott, rémült balek.

Hajnali félálmomban Néró kortársairól gondolkodom. Nem ismerték egymást. Jézus, Seneca és Pál. Gondolataik végig kísérték elmúlt kétezer évünket, sokan tőlük tudjuk, mi a jó és mi a rossz. A kor hatalmasai Senecát kegyelemből méregpohár kiivására, Pált lefejezésre ítélték, Jézus nem kapott kegyelmet. Én pedig nem kérek a hatalmasok kegyelméből. Ezt is tőlük tanultam, Jézustól, Senecától, Páltól. A gyengék erejét.

Nem akarok kegyelemből élni, nem kérek a hatalmasok kegyelméből.[1]

Baráti üdvözlettel Rezső

[1] Ady Endre Góg és Magóg fia vagyok én...

Kedves Imre!

Örülök leveleidnek, és egyáltalán nem érzem őket hosszúnak.

Természetesen ritkán értek velük egyet.

Úgy tűnik, hogy Hejőszalonta cigány lakóinak megalázottságát akkor tudnád átérezni, ha Téged és szomszédjaidat terelnének, mondjuk egy gyár romos udvarára, hogy ne zavarjátok a Jobbik reggeltől estig tartó fajvédő tüntetetését. Természetesen nem kívánom, hogy ilyen megalázóan bánjanak Veled, ám megérteni nem ártana mennyire szörnyű ez. Ám, ha Te nem is érted ezt a tragédiát, Dr. Orbán Viktor Mihály érthetné. Érti is, ám ő sunyi, hazug és romlott, ráadásul gyáva. Gyáva, mint az egész politikai garnitúra, amely nem hajlandó szembenézni a valósággal.

Természetesen szeretném beváltani ígéretemet, mert abban mindenképpen igazad van, hogy nem Dr. Orbán Viktor Mihály oka ennek a szégyennek. Ő csak kihasználója a magyar tragédiának, annak a magyar tragédiának, amiről ma senki nem beszél. Ez pedig nem más, mint a lakosság kevesek általi teljes kifosztása tulajdonából, a munkavállalók megfosztása az önvédelem lehetőségétől, és a vagyontalanok közül a legelesettebbek, mélynyomorba hullásának tétlen figyelése. Talán nem is tétlen figyelése hanem mélynyomorba taszítása.

Kedves Imre!

Hárommillió koldus a mi szégyenünk, és közel egymillió éhező, és ez mind ennek a romlott politikai, gazdasági elitnek, és csőcselékének, meg a szegények ellen uszított közembernek a bűne. Ma nem a szegénység elleni küzdelem, hanem a szegények elleni küzdelem jelszava lobog a pártok zászlaján, esetenként nem kevés rasszizmussal körítve, és a közvélemény, jó esetben csendes helyeslésétől övezve.

Igen Imre, erről kellene írnom, a kifosztásról, és hidd el, hogy nem olyan senkiháziakról, mint Dr. Orbán Viktor Mihály.

Baráti üdvözlettel Rezső